Szóval megint készítettem egy ún. borítót egy digitális lemezhez, pedig nem tartom magamat grafikusnak. De hogy lehet ez? A grafikai tervezésben az a jó, hogy nincsenek szabályai, hanem azt csinálhat az ember, amit akar. Végső soron az dönt, hogy ránézünk a tervre és az vagy tetszik, vagy nem. Persze bizonyos fokig körül lehet határolni, hogy általában mi tetszik az embereknek, és ezeket fogalmakkal meg lehet ragadni. Ilyenek a térbeli arányok, a pozitív és negatív terek viszonyai, a formák és alakok mérete, elhelyezkedése. Lehet valami akkurátusan statikus vagy szabályos (pl. egy könyv tipográfiai tervének vízszintes sorai) vagy döntött vonalak kelthetik a mozgalmasság érzését. Az sem mindegy, hogy milyen szögben dőlnek az elemek, mert egy 45 fokos szögben álló csíkot szabályosabbnak vélhetünk, mint egy olyat, amelyik 17 és fél fokban áll. Vagy lehet a kompozíció szimmetrikus vagy asszimetrikus, és a színharmóniának is léteznek szabályai. Ezek az elvek azonban a tapasztalatból deriváltak, így ha máról holnapra emberi mivoltunk átváltozna, akkor arra kényszerülnénk, hogy újraalkossuk ezeket. Ilyetén módon egy grafikai tervről a végső kritikát csak a tapasztalat szolgáltathatja. Mégis van a tervezésnek egy ideológiai szintje, amelyik a koncepcióban ragadható meg, hiszen minden jó terv mögött van valamilyen koncepció. Nélküle nem lehetne a tervezés során bizonyos döntésekkel kapcsolatban vitába bocsátkozni a jó és a rossz választások kérdését illetően. Pusztán a percepcióra alapozva értelmetlen lenne vitatkozni.