Élvezetes volt felfedezni az Utópia c. előadás élő makettvárosát. Különösen azért, mert előtte semmit sem tudtam róla, a plakátot nem láttam, csupán azt tudtam, hogy 20 órától fél tízig tart az előadás (amiről viszont kiderült, hogy rosszul tudom, mert valójában tízig tartott). Ennek ellenére elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Budapest valamilyen fajta leképezésével van dolgom, miután felismertem a békásmegyeri lakótelepet. Az első ötletem az volt, hogy keresek egy koncepciót, amibe az előadók tevékenységei és a makettasztal minden eleme beleillik, azonban – korlátozott képességeimből kifolyólag – ilyet nem sikerült találnom; egyik-másik részlet mindig kibújt a megpróbált rendezőelv alól. Így maradt a nyilvánvaló tény, hogy amit látok, az a városhoz köthető dolgok laza halmaza. Ezt a kis irományt egyébként azoknak szánom, akik látták az előadást és/vagy olvasták a róla megjelent többi írást, így a látvány és a történések leírására itt nem vállalkozom. A kérdés az, hogy mi köze van a címnek a látványhoz. Vagy másképpen fogalmazva, hogyan lehet egy konkrét és megalkotott tér mégis sehol? Hogyan lehet ezt az ellentmondást feloldani úgy, hogy ne egy, a racionális elme számára hozzáférhetetlen, zen homályban kössünk ki végül? Lehetséges-e egyáltalán elkerülni ezt? Az előadás leírásában felbukkanó Andrei Pleşu, román filozófustól vett idézet segíthet ebben. Így szól (a facebookos eseményoldalról kopipésztelve):

„A közel nem a távoli ellentéte, hanem a feléje tett első, döntő lépés. Az abszolútum csak addig utópia, amíg a tőle elválasztó teret nem alakítjuk át közelségek füzérévé. (…) Az ember saját, tágabb valója, terjeszkedő, a közelségre rávetülő valója az abszolútum egyedüli, igazi partnere.”
(Andrei Pleşu: Az angyalok. Építőkockák a közelség elméletéhez)

Az idézet egyébként Pleşu A madarak nyelve c. könyvéből való (Horváth Andor fordítása, Pécs, Jelenkor, 2000). Az idézet alapján arra lehet gondolni, hogy a bemutatott előadás tárgya valóban nem az utópia, sokkal inkább egy afelé megtett lépés. Egy lépés megtétele közel sem megeröltető dolog egy ember számára. Ugyanakkor egy több tíz kilóméteres túra ilyen lépések sokaságából áll, így a sok kis könnyű lépés végül egy igen megeröltető úttá alakul át. És ezen a ponton mindenkinek beugrik Neil Armstrong világhíres mondata, amit még az elindulás előtt ötölt ki (állítólag felesége közreműködésével). Így a cím nem arra utal, ami aktuális, hanem arra, ami potenciálisan lesz vagy lehet, egy köztes állapotra. Ez a köztes állapot tettenérhető az előadás folyamatos alakulásában is; kétszer is volt alkalmam megtekinteni (utólag is köszönetet mondanék a tiszteletjegyért). Bár a tény, hogy a makettszínházi előadásban nem bukkantak fel a hajléktalanok, a türelmetlenség, a szar, a frusztráció, stb. számomra már most is tökéletesen utópisztikus. Tehát én úgy tudnám dekódolni az egészet, hogy ha a kinti Budapest is ilyen türelmes, őszinte és játékos volna, mint ez a várostérkép-alakú asztal köré épített előadás, az egy valódi lépés lehetne egy seholsincs-ország felé, amelynek egy tökéletlen változatába bepillantást enged.

(fotó: Kiripolszky Csongor)

Az előadás egyébként újra megtekinthető lesz idén márciusban a Sirályban, illetve kivetítve valamilyen installáció részeként a Trafóban (erről nem sokat tudok).

Általam ismert kritikák ugyanerről

Utópia Sirályban – ahogy az alanyi költő látja on tanckritika.hu
Nem térkép e táj on ellenfeny.hu
Utópia a Király utcában on mixonline.hu

valamint Kővágó Nagy Imre fotói