A berlini Bienálé nyitófilmje volt 8-án Oliver Dahan Édith Piaf életét bemutató alkotása. Biztos vagyok benne, hogy volt még sok említésre méltó, de az én figyelmemet ez keltette fel. Az érdekességét az adja, hogy a franciák nemzeti ikonját a sallangok és legendák rétegeit lekaparva, húsvér emberként állítja a néző elé. Az énekesnőt az a Marion Cotillard játsza, aki egyébként a Taxi 1-2 című szarokban is szerepelt (oké, tudom: jó verdák meg jó gádzsik - de egy jó filmhez ennél több kell).

Na, szóval ebben a filmben a művésznő egy csatornából kivakart háklis hárpiaként van láttatva, akit a rendező sokszor elkent sminkkel szerepeltet, aki tunkolja magába a morfiumot és egyébként nagyon sokat köszönhet a felette bábáskodó menedzsereknek. A szülei hamar elhagyták és anyai nagyanyja nevelte a továbbiakban. Egész életére hozzáragadt egy fajta szerencsétlen, tehetetlen gyerekes attitűd, ezeken felül még szép sem volt és szinte mindenkit elmart magamellől. Igazából az éneklésen kívűl nem is nagyon tudott magával mit kezdeni, mert eléggé nagy szívó volt az élete.

Az is kering felőle, hogy a magánéletben nem volt szép hangja, annak ellenére, hogy a színpadon hengerelt. Egyébként én is nagyon imádom, de mindig érdekesnek tartottam, amikor éles a kontraszt valaki életművé és az életrajza között. Állítólag a film is a kép és hang ellentétére van kihegyezve, de majd meg kell nézni és verifikálni, bár valószínűleg hamarabb lehet majd leszedni p2p-ről, mint hogy itthon bemutatnák, ha egyáltalán.

A film címe amúgy La vie en rose és meglepetésemre a YouTube-on is megvan (mármint a nóta, nem a film):