„Ha az erő valóban tisztelni való, akkor tiszteljük már inkább azoknak az erejét, akik visszautasítják a tényeknek azt a hamis »elismerését«, mely nem képes felismerni, hogy a tények gyakorta rosszak. Valljuk be magunknak, hogy ezen az általunk ismert világon sok olyan dolog van, mely jobb lenne, ha másképpen volna, és hogy az eszmények, melyekhez ragaszkodunk, s melyekhez ragaszkodnunk kell, nem valósulnak meg az anyag szférájában. Őrizzük meg tiszteletünket az igazság és a szépség, a tökéletesség azon eszménye iránt, amelynek elérését az élet nem engedi meg számunkra, noha e dolgok egyike sem találkozik a tudattalan világegyetem helyeslésével. Ha az erő rossz – és annak látszik –, vessük ki szívünkből. Ebben rejlik az ember igazi szabadsága: az elhatározásban, hogy nem imádunk más Istent, csak akit a jó iránti szeretetünk maga teremtett, hogy csak azt a mennyországot tiszteljük, mely legjobb perceink belátását inspirálja. A cselekvésben, a vágyakozásban örökösen alá kell vetnünk magunkat a külső erők zsarnokságának; a gondolatban, magasabb törekvéseinkben azonban szabadok vagyunk: szabadok embertársainktól, szabadok ettől a jelentéktelen bolygótól, melyen testünk tehetetlenül vánszorog, sőt, amíg élünk, szabadok a halál zsarnokságától is. Sajátítsuk hát el a hitnek azt az energiáját, amely képessé tesz bennünket arra, hogy állandóan a jó szemléletében éljünk; és bocsátkozzunk le úgy a cselekvés, a tények világába, hogy a jó képmása mindig előttünk lebegjen.”

/Amit a szabad ember imád (részlet), ford. Márkus György/