„Emberrel való érintkezésükben a dolgok elmosódnak, kétségbeejtő lassúsággal.

Már alkonyodik. Fokról-fokra sötétül a tető, mint a viharos ég. A fehéres tapétán, s a rózsaszín papiroson elfeketednek a gyakran használt területek — az ajtó ütközője, a festett fali állvány zárja és a fal, jobbra az ablaktól, azon a helyen hol a függönyzsinórt rángatják. Nemzedékek múltak el itt, mint a füst. Csak az ablak fehér.

...És én? Ember vagyok, mint a többi — úgy, ahogy ez az est is olyan, mint más esték.”

/Barbusse: A pokol, ford. Karinthy és Kosztolányi/