amikor a lélek folyója egyszer már kiöntött,
jön rá az, aki még él
és csak magának fúj piros léggömböt,
hogy koszként söpri szét,
a szeretet a szél.

úgy csepeg és fogy ki belőle a lét,
akár a napnyugtával a tengerből a kék.
antik szoborként mosolyogva hullik szét,
nem illik a lélekhez a mankó, a tólószék.

miért nem lehet hát, hiába akarunk,
felejteni úgy, ahogy mozgatjuk lábunk, a karunk?
ahogy dolgoznak a belek és a vese,
naturalista mese: eldobni az emléket úgy,
ahogy hólyagomból távozik a húgy.

és ha nem játszana a fantázia is közre,
nem kevernénk az elmúltat a jelennel össze.